4. rész

Már egy jó néhány hét telt el, mióta Uruha jobban volt és először megcsókolt. Azóta minden nap ugyan úgy telik. Próbára járunk, hétvégente a kórházba vagy sétálni... bár nem értem, miért jár még mindig a kezelésre, ha egyszer már jól van. Egyre kevesebbszer fordul elő, hogy rosszul érezi magát, egyre kevesebbszer szédül meg vagy van hányingere... visszatért az életkedve, jól volt. Mi pedig még mindig ugyan annyi időt töltöttünk együtt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én fogom ápolni és az egyik legjobb barátok leszünk.
- Ohayou! - suttogja a fülembe. Úgy látszik, teljesen elmerültem a gondolataimban, mert észre sem vettem, hogy bejött a konyhába. Karjait a derekam köré fonta és úgy csókolt arcon. Zavartan elmosolyodtam, még mindig nem szoktam egészen hozzá, hogy amikor olyanja van, megcsókoljon. Ma már mindennapos az, ami egy-két héttel ezelőtt még nagyon zavart. Ma már nem ér meglepetésként, ha arcomra csókol, vagy valahol a derekam elkapva húz magához és éget forró csókot ajkaimra. Valahogy már nem zavar... az érzéseim irányába teljesen megváltoztak! Néhány héttel ezelőtt még gyűlöltem... gyűlöltem, mert olyan önző, gyűlöltem, mert soha más nem érdekelte magán kívül, gyűlöltem, mert mindig csak játszott velem... de ma már. Nem gyűlölöm, sőt a jelenléte olyan természetes számomra, mint semmi más a földön. Ha nincsen velem, hiányzik, ha velem van, akkor pedig boldog vagyok.
- Ohayou! - suttogom én is mosolyogva, majd óvatosan kitöltöm a kávémat. - Kérsz te is?
- Hai, de utána rohanok is! - mondja, miközben elengedi a derekam és kényelmesen helyet foglal a konyhaasztalnál. Összeráncolom a szemöldököm...
- Hová mész? - hangomból hallatszik a rosszallás. Mellkasomon összefonom a kezem, majd a csípőmmel dőlök a pultnak. Azt hiszem látszik rajtam, hogy nem tetszik, hogy csak úgy kijelenti, hogy elmegy. Mert bár jól van, de akkor sem szívesen hagyom rohangászni a világban... mert attól én még mindig aggódom érte. Mosolyogva néz fel rám, majd újra feláll és hozzám sétál. Kezeivel megtámaszkodik a pulton a csípőm mellett.
- El. Randim van... - vigyorogja, majd felemeli a csészét és elindul a nappali irányába. Megsemmisülten bámulok utána... nem hiszem el, amit hallottam... tényleg azt mondta, hogy randija van? Nem hiszem el...
- Randi? - suttogom magam elé, majd lehunyom a szemeimet. Ez nem lehet... de miért nem örülök? Hisz ő Uruha... hisz örülnöm kellene, hogy jól van, hogy rendeződik az élete...
Megrázom a fejem, majd ellököm magam a pulttól. Nem mehet randira...
Mikor beérek, már nagyban üldögél a kanapén, lábai lazán keresztbe vetve egymáson pihennek, figyelme a tv-re irányul... valami ócska hollywood-i filmet adnak, ami már vagy ezerszer láttunk. Beállok közé és a tv közé, hogy rám kelljen figyelnie. Megemeli fejét, kérdőn tekint rám...
- Kivel találkozol? - szemöldöke kecsesen megemelkedik, majd elneveti magát.
- Féltékeny vagy, Yuu-chan? - hátra hőkölök, ahogy felkel a kanapéról.
- Ugyan, dehogy! Én csak... - elkapja a karom és magához húz. Máskor nem biztos, hogy zavarba jönnék, de most nem nézek szemeibe. Biztosan a fülemig pirulnék a ragadózó tekintetétől.
- Te csak mi? Nézz rám, Yuu-chan! - megragadja az állam és maga felé fordítja arcom. Ajkain elbűvölő mosoly játszik. - No, mi az? Miért nem szólsz hozzám? Lehet, hogy igazam van? - kacérkodik. Uruha kacérkodik velem... eddig sem hittem, hogy ártatlan lenne, de hogy egyszer majd én tudom meg, milyen az, ha ő az emberrel játszik, azt nem gondoltam volna. Korábban is előfordult, hogy szórakozott velem, de nem így.
- Nem! - rázom meg a fejem, majd kezeim a mellkasának támasztva próbálom eltolni magamtól, de nem enged el. - Eressz el!
- Miért tenném? Tudni akarom... féltékeny vagy? - sosem adja fel??? Féltékeny... nem hiszem, nem lehetek féltékeny... de... ahogy elképzelem őt valaki mással... igenis féltékeny vagyok, de nem fogom kimondani. Abból nem eszel...
- Nem, miért lennék? Ennyire nem kéne, hogy nagyra tartsd magad, nem kellene...
- Fogd be! - emeli meg hangját, mire csak megszeppentem bámulok rá. - Csak egy egyszerű kérdést tettem fel, miért kell rögtön sértegetned? Ez a baj veled, Yuu-chan... ha el akarod kerülni, hogy megtudják az igazságot, mindig ideges leszel és nem jut eszedbe jobb dolog, mint sértegetni az embereket! - közel hajol hozzám, arcát a nyakamba fúrja, majd derekam köré fonja karjait. - Annyira utálom ezt benned... - suttogja bőrömre, majd rácsókol.
- Kouyou... - suttogom, de csak megrázza a fejét és elenged.
- Elmegyek, hogy kivel találkozom, az nem tartozik rád, majd jövök... - puszit ad az arcomra, majd elindul az ajtó felé, de még mielőtt kiléphetne rajta, hátulról dereka köré fonom karomat, arcom lapockájára simítom.
- Ne menj el... kérlek... - remegő hangon szólok hozzá. Megfogja összefont kezeim a derekán, majd lefejti magáról őket. Ne menj el...
- Majd jövök. - nem fordul meg, nem köszön el, csak egyszerűen elmegy.
Erőtlenül esem össze az előszoba padlóján. Még soha ilyet nem éreztem. Pedig hagyott már el barátnőm örökre úgy, hogy még csak esélyem sem volt megállítani... de Uruha most nem hagyott el, csupán elment egy kis időre, mégis... mégis semmi sem fájna most jobban, mint ez. Mit rontottam el? Csupán nem akartam, hogy megtudja a titkom, mert még én magam is félek bevallani, hogy igenis érzek valamit iránta. Igenis jelent nekem valamit, de az már több, mint egyszerű, mezei barátság... ez már sokkal több. Talán szerelem? Még nem tudom... egyszerűen félek bevallani, hogy igenis megborzongok, mikor látom, igenis melegem lesz, ha megcsókol, igenis élvezem az érintéseit...
Azt hiszem, nem akar majd nagyon itt látni ezek után...
"Annyira utálom ezt benned..." Visszhangzik fejemben ez az egyetlen mondata... már hosszú ideje, hogy nem mondott nekem semmit, amivel bánthatott, semmit, ami fájt volna nekem... semmit. De az elkeseredettség és csalódást, amit a hangjából hallottam, nagyon fájt! Rosszul esett neki, hogy megsértettem, hiba volt, beismerem. De mit kellene tennem? Hogyan mondhatnám el neki, hogy igenis ő a legfontosabb nekem a világon. Talán... talán jobb, ha most elmegyek és nem vagyok itt többet. Úgy látom, már felépült, már nincsen baja, bármi is volt az.
Lassan indulok a hálószoba felé, a szekrényhez. Szomorúan nyúlok a bőröndöm után, amiben anno a ruháimat hoztam. Arcomon egymás után kezdenek hullani a forró könnycseppek... csalódást okoztam neki, fájdalmat... sem jogom nincsen már itt lenni, szüksége sincsen már rám... jobb lesz, ha kevesebb időt töltünk majd együtt... mindenkinek jobb lesz!
Nem telik el fél óra, mire minden holmimat összepakolom. Még egyszer utoljára a fürdőbe veszem az irányt, hogy megmosva arcomat, eltüntessem az utolsó könnycseppeket. Belenézek a tükörbe és nem tetszik, amit látok. Szomorú vagyok, szemeim kissé vörösek, de kit érdekel, majd elmúlik. Összetörtnek, szánalmasnak érzem magam, csak fejemet megrázva indulok el kifelé. A szobában felkapom a táskámat, majd a konyhába az asztalhoz sétálva hagyok ott egy levelet neki:

"Kouyou!
Úgy gondoltam, a mai után már nem sok keresnivalóm van melletted. Nem akartalak megbántani, csupán annyi minden van bennem, amit nem tudok elmondani, hogy egyszerűen valahogy le kellett reagálnom. Úgy látom, hogy már jól vagy, nem igazán van szükséged rám... remélem, jól sikerül a randi és boldog leszel velem. Megérdemled!
Yuu"
Még egyszer utoljára körülnézek a lakásban...
- Sayounara! - köszönök el az üresen kongó helyiségektől és már ott sem vagyok.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
4.rész!
Lassan haladok, de biztosan : )

Lassan adnom kellene neki egy címet... *morfondírozik*

3. rész

Ott maradtam… rengeteg időt töltöttem együtt Uruhaval, vigyáztam rá, segítettem őt, amiben csak tudtam, úgy, hogy fogalmam sem volt róla, tulajdonképpen mi baja is van. Csak azt tudtam, hogy szenvedett, fájdalmai voltak, gyógyszereket szedett...
Az egyetlen hely, ahová sosem kísérhettem el, az az orvos volt. Sosem engedte, hogy ott legyek vele, mindig csak elvittem a kórházig, megvártam őt, a vizsgálatok után pedig hazavittem. Sosem kérdeztem… mert tudtam, hogy úgy sem mondaná el.
Az utóbbi időben, szerencsére, kissé jobb színben volt, már a próbákra is bejárt. A srácoknak ugyan feltűnt, hogy nincsen jól, de otthon folyamatosan játszott, nem jött ki a gyakorlatból, így nem volt olyan nagy baj, hogy kimaradt. Rukiék, nagy bölcsen, nem kérdeztek rá, hogy mi baja van… de belőlem annál inkább próbálták kiszedni.
- Mi baja? Mitől ilyen sápadt? – kérdez a Chibi.
- Fogalmam sincs… nem mondja el, neee? – fordulok vissza a gitáromhoz… tudom, hogy tudni akarják, de amit én sem tudok, azt nem tudom megosztani másokkal…
- A fél életedet, az utóbbi időben, vele töltöd, és azt akarod bemesélni nekem, hogy nem tudod, mi baja? – háborodik fel Reita is.
- Igen… pontosan így van! Nem mondta el, mi baja van, én pedig nem forszíroztam, csak segítek neki, ha kell… különben is, ti vagytok legjobb barátok, nee? Kérdezd meg tőle te magad!
- Kurva okosnak hiszed magad, mi? Hát mondok neked valamit… ha valami baja lesz, téged foglak hibáztatni, mert nem vigyáztál rá eléggé… és nem mondtad el nekünk, amit tudsz!
- Mi?? Miért hazudnék? Azt hiszed… komolyan azt hiszed, veszélyeztetném bármelyikőtök életét? Azt hiszed, veszélybe sodornám őt?? Ennyire hülyének nézel engem??
- Tehetek mást?
- Akira! – hallom meg Uruha hangját a hátam mögül. Megfordulok, oldalával dől az ajtófélfának. – Elég legyen ebből! Tényleg nem tudja, mi bajom, mert nem mondtam el neki… ahogy nektek sem… és nem is fogom. Most jól vagyok, nem keltek felesleges pánikot!
- De én…
- Tudom, hogy tudni akarod! Majd, ha eljön az ideje meg is tudod. De az még nem most lesz… - elmosolyodik, majd hozzám sétál. – Mehetünk?
- Hai! – bólintok, majd az asztalhoz sétálok, gitáromat a gitártáskámba teszem, majd azt és a másik táskámat felkapva kifelé indulok. Uruha előttem megy, amint azonban kiérünk az ajtón, megszédül és karjaimba esik. Mellkasomnak dől, feje hátracsuklik a vállamra.
- Jól vagy?
- Azt hiszem… csak egy kicsit megszédültem. Csak… adj egy percet, jó? – lehunyja szemeit, mély levegőt vesz.
- Hai…- óvatosan eresztem a táskát meg a gitárt a földre, majd karom a dereka köré fonom. Keze enyémre simul és hálásan szorítja meg.
- Sokat tettél értem… köszönöm! – oldalra fordítja fejét, így tekintete pont találkozik az enyémmel. Szemeiben hála csillog és még valami más, amit nem tudok beazonosítani...
- Csak azt tettem, amit helyesnek véltem… - elmosolyodom.
- Jó ember vagy! Sosem hittem volna, hogy majd pont te fogsz nekem segíteni… sokat voltam igazságtalan veled!
- Felejtsd el! Én sem voltam éppen szent, te is tudod! – egy széles mosollyal jutalmaz meg, már nem is tudom, mióta nem láttam igazán mosolyogni őt… igazán, szívből mosolyogni. Észre sem veszem, de már vagy 5 perce álldogálunk az ajtóban és én csak az arcát figyelem, a szemeit, melyek most igazán csillognak, az arcát, mely az utóbbi időben újra egészséges színt kapott… - Mi az? – kérdi érdeklődve, mikor észreveszi, hogy bámulom őt.
- Semmi… csak… jó újra látni a mosolyod és ma már jobban nézel ki! Tudod, szerintem a hófehér nem a te színed… hmm… örülök, hogy ma már van egy kis egészséges színed is! – nevetem el magam, mire újra egy széles mosolyt kapok.
- Tudod, a jó ápolás a titka!
- Ohh, tényleg?
- Ahha, nem gondoltad volna, mi?
- Igazából? Nem, nem gondoltam volna! – együtt nevetünk… már nem is tudom, mióta nem fordult elő ilyesmi, de nagyon boldoggá tesz a tudat, hogy segítek/segítettem neki felépülni. Remélem, most már túl van rajta, most már meggyógyul…
- Hm… lebecsülöd magad, Yuu-chan! – mondja, majd megfordul, de kezeivel enyémeket a derekán tartja. Néhány centivel magasabb nálam, így egy picikét meg kell emelnem a fejem, hogy szemeibe nézhessek. 
- Mire készülsz, Kouyou? – pajkos vigyorát látva valami furcsa érzés lesz úrrá a testemen, s lelkemen. Talán olyan, amit a lányok éreznek, ha meglátják életük szerelmét… mint a lepkék a hasamban vagy a heves szívdobogás…
- Csak… köszönetet mondok! – közelebb hajol hozzám, sejtem, hogy mire készül, de nem gondolhatja komolyan. Hátrébb húzom a fejem, de csak utánam kap, kezei a tarkómra simulnak, ugyan úgy húz magához, mint akkor, a házunkban. Meglepetten bámulok szemeibe, melyeket lehuny, majd mikor újra kinyitja őket, ajkaira gyönyörű mosoly kúszik, míg szája enyémre nem simul. Apró puszit lehel ajkaimra, majd el is ereszt. Következő csókja, arcomon csattan, majd gyengéden homlokomon. – Menjünk haza! – suttogja, mire csak bólintok. Egész úton hazafelé csakis azon járt az eszem, amit Uruha csinált… még, akkor is, ha nem nagy dolog, nem tartott sokáig, de megcsókolt és be kell vallanom, hogy igenis jól esett…
- Olyan szótlan vagy, minden rendben? – fordul fel, miután belépünk a laskába.
- Öhm… hai… csak elgondolkodtam kicsit, gomenne… - sóhajtok egy nagyot, majd kényelmesen elhelyezkedem a kanapén, nagyot nyújtózom… elfáradtam.
- Wakatta… - sóhajtja ő is, majd leül mellém. Keze véletlenül enyémhez ér, nagyot dobban a szívem, mint mikor középiskolás voltam és az a lány ült le mellém, akibe már hosszú ideje nyakig bele voltam esve, de ez most csak Uruha… mi a fene lehet velem? 
Hmm… csinálok egy kávét, kérsz te is? – muszáj csinálnom valamit, el kell mennem a közeléből… magam sem értem, mit művelek, de kell egy kis idő, hogy gondolkodni tudjak… kell egy kis idő, amíg nem látom Uruhat, amíg nincsen velem...
- Nem, köszönöm. Ledőlök egy kicsit... - sóhajtja. Elindulnék a konyhába, de elkapja a csuklóm. Maga felé fordít, szemei csillognak a fáradtság ellenére is. Elmosolyodik... én pedig egy pillanatra megrémülök. Mi ez már megint? Közelebb lép, meg sem várja, mit teszek, csak újra megcsókol. Ezúttal már nem szakad olyan hamar vége a csókunknak... Ajkai gyengéden érintik enyémeket, majd lassan végignyalja alsóajkam, mire lehunyom a szemeim. Apró nyögés bukik ki ajkaim közül, mire nyelve számba kúszik. Szinte fel sem fogom, mit történik, már vége is... - Köszönöm... - csak ennyit mond, majd a szobába indul. Megbabonázva nézek után és már csak az ajtócsapódásra eszmélek... Ez meg mi volt?

Folytatás... :)
2.rész

Ezzel a mondattal hagyott ott. Azóta eltelt egy hét és nem is hallottam felőle.
- Ohayou, Aoi-kun! – hallom a dobosunk hangját hátam mögül. Mosolyogva fordulok meg, őszintén, nagyon nem vágytam még vissza a munkához. Örültem, hogy kicsit kiszabadulhattam, bár… Uruha látogatása óta kissé aggodalmasan teltek a napjaim. Többször is próbáltam elérni őt, de sosem vette fel a telefont. Mindig ugyan azt kaptam tőle email-ben… „Tokyoban találkozunk!”
- Ohayou, Kai-chan… na, mi a terv mára? Próbálunk, neee?
- Nem tudunk… Uruha ma nem jön be, valami dolga akadt, demo…
- Dolga, mi?? Mégis mi olyan dolga lehet, amit nem tudott eddig elintézni?
- Nem tudom… de nem szeretném, ha vitatkoznátok! Hagyd rá! Majd elmondja, ha baja van, neee?
- Vagy nem… - morgolódom magamban. Tudom jól, hogy ennek a mai napi mulasztásának is köze van a látogatásához. – Adsz egy fél percet, amíg Rukiék meg nem érkeznék? Telefonálnék egyet…
- Hai, menj csak… - elmosolyodik, én pedig kimegyek a folyosóra, majd a hátam a falnak vetve keresem ki Uruha számát. Ezúttal nem nyomja ki a telefont, csak csörög és csörög....
- Vedd már fel… - sziszegem a fogaim között, majd, mint egy végszóra, felveszi a telefont.
- A-Aoi-kun… - hangja remeg. Éppen arra készültem, hogy jól megszidjam, amiért nem jelent meg a mai próbán… de...
- Jól vagy? – aggódva szólok a telefonba, még a haragom is elfelejtem.
- Fo-fogalmam… fogalmam sincs!
- Hol vagy?
- Ott-otthon…
- Rendben! Maradj, ahol vagy!
- Ne… Yuu… ne gyere ide!!
- Már hogy ne mennék… most indulok, de nagyon ajánlom, hogy otthon légy, mikor odaérek, hallod?
- Nem akarom, hogy ide gyere… nem akarom, hogy így láss… ne gyere ide! – valami nagyon nem stimmel. Nem teszem le a telefont, csak visszaindulok a próbaterembe. Olyan hévvel lököm be az ajtót, hogy az időközben megérkezett Ruki és Reita is nagy szemeket mereszt rám, akárcsak Kai.
- Ne… kérlek, Yuu…
- Nem érdekel, hogy nem akarod, hallod??? Legyél ott! – utasítom, de hirtelen nem hallom, hogy lélegzik. Megtorpanok, kezemben megremeg a telefon. – Hallasz engem?? Válaszolj már!
- Y… Yuu…
- Kouyou! – kiabálok a telefonba, de nem válaszol, majd a vonal is megszakad. – Francba!
- Aoi-kun? – hallom Ruki hangját.
- Ne most, Ruki! Mennem kell! – az ajtó felé veszem az irányt, minél hamarabb Uruhahoz akarok érni, valami nagyon nem stimmelhet, ha már nem válaszolt meg kinyomta a telefont!
- Mi van Kouyouval? – kapja el a karomat a basszusgitárosunk.
- Ha elengednél, kideríteném!
- Mit mondott neked?
- Akira… engedj el! – kérem, mire útnak ereszt.
Alig telik el fél óra, máris Uruha ajtajában állok. Lihegve teszem kezem a csengőre, nem vártam meg a liftet, inkább gyalogoltam a harmadik emeletre. Harmadszori csengetés után hallok csak némi mozgást az ajtón túlról. Legalább két perc telik el, mire kinyitja az ajtót.
- Úristen! – suttogom, mikor meglátom. Annyira sápadt, hogy mikor megláttam, rettenetesen megijedtem. Lépek egyet előre, mire a karjaimba esik. – Kouyou… hallasz engem? – suttogom fülébe, mire csak aprót bólint. Ujjai kabátom anyagába vájnak, erősen szorít, kapaszkodik belém. – Gyere, üljünk le! – támogatom beljebb a lakásba. Lábammal belököm az ajtót, majd kezem a dereka köré fonva hurcolom be a nappaliba, majd a kanapéra fektetem. Letérdelek mellé, fáradt arcából kisöpröm világos tincseit. Hálásan emeli rám tekintetét, majd arca egy pillanatra eltorzul, végül ismét kisimul.
- Köszönöm… - alig hallom, közelebb kell hajolnom hozzá. Centikről bámulok gyönyörű arcába, mely most borzasztóan sápadt. Szemei vörösek és beesettek, a máskor oly vidám és hamvas arca most hófehér, egészségtelen… még soha ilyen állapotban, még másnaposan sem, láttam.
- Elmondod végre, hogy mi a baj? Mi ez az egész? Beteg vagy?
- Én… nem akartam, hogy így láss, nem akartam gyengének tűnni előtted, de ez fáj…
- Mi fáj? Tudok segíteni?
- Minden… mindenem fáj… Yuu… - kezét kézfejemre simítja, melyet hasára von. – Képes lennél úgy mellettem lenni, képes lennél úgy… úgy vigyázni rám, hogy nem tudod, mi bajom? Képes lennél? – nem kicsit lep meg a kérdése. Elgondolkodom, és a válasz talán… talán képes lennék…
- Talán meg tudnám tenni… talán…
- Meg kell tenned! Én… nem… nem mondom el, bármennyire szeretnéd is… meg kell tenned… értem!
- Miért nem mondod el nekem, csak nekem, hogy mi a baj?? Kérlek… borzasztóan nézel ki, mi történt veled?
- Nem… ne… ne kérd, még nem tudom… nem tudom elmondani. Pihennem kell…
- Segítek elmenni a hálóig, gyere! – nyújtom felé a kezem. Megragadja, de alig van ereje bármihez is. Lassan húzom csak fel, de visszaesik a kanapéra. Kezem a térdei alá csúsztatom, majd a kezeit nyakamba vezetem. – Kapaszkodj, rendben? – aprót bólint, kezeit nyakam köré fonja, szorosan bújik hozzám, arcát nyakamba temeti. Könnyebb, mint hittem… igaz, az elmúlt napokban, hetekben jócskán le is fogyott, nem is egyszer meg is jegyeztük neki, de mindig csak elmosolyodott és azt mondta, sosem árt, ha az ember vigyáz az alakjára. Ilyenkor rendszerint megfordult a fejemben, hogy teljesen hülye, hiszen a bandából ő néz ki a legjobban…
A hálószoba szerencsére nem esett messze a nappalitól, mert bár nem volt nehéz, de egy 177 centis férfit az én magasságommal cipelni, bármennyire könnyű is, nem egyszerű. Amint beléptem a szoba ajtaján, rögtön meg is pillantottam az ágyat. Néhány lépéssel mellette termettem, majd óvatosan a puha lepedőre eresztettem reszkető testét. Betakartam a takaróval, majd leültem az ágya szélére. Mióta utoljára jártam nála, kissé átrendezte a szobát… a régi ágyát egy nagyobbra, egy gyönyörű franciaágyra cserélte, a függönyei és szőnyegei is mások voltak. A fal mellé állítva, egymás mellett sorakoztak a szebbnél szebb gitárjai. Mindig is irigyeltem a gyűjteményét, holott nekem is volt szép számmal gitárom otthon, nem is kevés…
- Yuu… - gyenge hangja szakít ki elmélkedésemből. – Én…
- Pihenj, Kouyou… aludnod kell! – simogatom meg homlokát, majd ujjaim végigkúsznak arcán, arcélén, végül tenyerem simul arcára. Lehunyja szemeit, hozzám bújik.
- Mond csak… miért teszed ezt? – ha én azt tudnám?
- Nem tudom… talán, mert én a barátomnak tartalak, még, ha te nem is. Az ember pedig segít a barátainak, ha azoknak szüksége van rá. Most pedig aludj egyet! Kint leszek a nappaliban, ha bármi kell… - felállok az ágyról, de csuklóm után kap.
- Maradj velem… kérlek… - suttogja.
- Kouyou…
- Kérlek… csak… csak szükségem van rád… szükségem van arra, hogy tudjam itt vagy velem, nem mentél el… kérlek, Yuu…
- Jól van…

Hm... második rész... : )

Még nem döntöttem el, hogy mi lesz a végleges címe... egyenlőre nem adnék neki... majd... majd talán később! : )

1.rész

Hogy mit akarok?
Mit akar mindenki, csak én egy kicsit jobban?
Boldog, normális, átlagos életet szeretnék, átlagos napokkal, átlagos emberekkel, átlagos problémákkal. De ezzel már elkéstem, hisz az életem nem dobhatom el csak úgy, mert nekem úgy esik jól… nem tehetem, sokan számítanak rám, sokan szeretnek... híres vagyok és ez kötelezettségekkel jár.
És a hírességek mindig pont azt nem kapják meg, amire vágynak…
- Neee, Yuu-chan, mikor indulsz vissza a városba? – pislog rám az unokahúgom.
- Nem tudom, kincsem… de tudod jól, hogy nem vihetlek magammal Tokyoba.
- De egyszer vigyél majd el… ígérd meg, hogy elviszel! – szalad oda hozzám. Annyira kis kedves és fiatal még… alig múlt 15 éves. Mikor én 15 voltam, már nagyban terveztem, hogy egyszer majd híres leszek, hogy büszkék legyenek rám.
- Egyszer majd elviszlek… ha idősebb leszel, kincsem, ígérem, megmutatom neked, hol élek!
- Hisz, tudom, hol élsz. És tudom, hogy mit csinálsz, és el akarok jutni egy koncertre, meg akarom ismerni a bandát… egyszer… egyszer majd mutasd be nekem Uruha-kunt. Meg szeretném ismerni… - gyomrom görcsbe rándul a név hallatán… Uruha… mindig csak Uruha.
- Majd egyszer… de mond csak, miért pont őt? Nem értem… miért akarja minden veled egykorú lány pont őt?
- Mert gyönyörű… te nem így látod? – mered rám. – És, mert érdekes… nee?
- Csak mert gyönyörű??? Olyan kis ostoba vagy még… eláruljak neked egy titkot? Uruha szépsége nem az övé… nem magától ennyire lélegzetelállító… nekem elhiheted. Kócosan, reggel ébredve, pont olyan átlagos, mint te meg én…
- Akkor tényleg gyönyörű… hisz te magad is az vagy! – kuncog, majd megölel. Lökött kislány, talán igazán sosem nő majd fel.
Csengetés hallatszik, mire Noriko kiugrik karjaimból és az ajtóhoz siet. Sóhajtva dőlök a hátra, elfáradtam… a sok koncert kimerített, örömmel jöttem haza pihenni… semmi munka, csak nyugodt pihenés, békés családi környezetben.
- Úristen!!!!!!!!!!!!!!!!!! – hallatszik Noriko sikítása az előszobából. Szemeim azonnal kipattannak, majd a nagyszobán átvágva érkezem hozzá.
- Miért kiab… Mit keresel itt? – mordulok kissé komoran a jövevényre. Nesze neked pihenés…
- Kedves vagy, mint mindig… esetleg beengednél?
- És, ha nem???
- Na, de Yuu-chan… - szól rám az unokahúgom, mire csak megforgatom a szemeim, és visszafelé indulok.
- Tőlem… - nyögöm be, majd hátrahagyva őket, kényelmesen elhelyezkedem a fotelban. Mi a fenét kereshet itt? Már itt sem tud békén hagyni??
Fáradtan dőlök ismét hátra, hunyom le szemeim s merülök el gondolataimban. Csupán annyiból érzem, nem vagyok már egyedül, mikor süppedt a fotel mellettem, mely kétszemélyes, s egy hang megszólal:
- Yuu… muszáj…
- Semmit sem muszáj tennem, te is tudod…
- De, igen… ezt muszáj.
- És mégis miért muszáj? Mert te azt mondtad? Hát nem… ez nem így működik. Beállítasz az otthonomba, miközben pihennék… és már követelődzöl is?
- Nem, félre értesz… én csak… - de nem fejezi be a mondatát, csak hallom, ahogyan magában morog… „azt sem tudom, mit keresek itt”
- Én sem tudom, miért ide jöttél, igazán nem tudom, de ha már betörtél ide, akkor halljam, mi ilyen eget verően nagy probléma? - undok vagyok, miért ne lennék az, hisz soha… eddigi életem során soha nem fordult elő, hogy ő igazán kedves lett volna velem…
Nem nézek rá, csak várom a válaszát, de nem felel. Most miért nem felelsz??
A beszélgetés kezdete óta először néztem rá, már nem bírtam elviselni néma hallgatását, de amit láttam, megijesztett. Jeges rémület ült meleg barna szemeiben. Ijedten ültem fel és fordultam szembe vele. Még soha, azelőtt, nem láttam őt ijedtnek, sőt még csak gyengének sem sosem… mert gondoljanak bármit az emberek, sosem volt gyenge…
- Valami komoly baj van, igaz? Mond el… ha már itt vagy, mond el, mi van. – kérlelően nézek rá, de még csak meg sem mozdul. Nem emeli meg fejét, nem néz rám… szinte még azt sem látom, ahogy levegőt vesz… mi a fene lehet vele? – Kouyou… - hangom már csupán halk suttogás, de érződik benne feszültség, amit egyszerűen nem tudok leplezni.
- Mindegy… felejtsd el… hiba volt idejönnöm… - pattan fel hirtelen, de mikor elindulna kifelé, egyszerűen elkapom a csuklóját. Most nem hagyhatom elmenni… a lelkiismeretem nem engedi. Mi van, ha komoly baj van, de csak mert olyan fene nagy a büszkeségem, nem hallgatom meg és nem segítek neki?
Tekintete csuklójára vetül, majd a karom mentén egészen arcomra kúszik. Elkeseredetten, szinte már minden reményt feladva néz rám, én pedig csak állok ott bambán, de nem tudom, mit tehetnék… nem tudom, mivel győzhetném meg, tényleg érdekel a gondja. Talán, mikor megjelent az ajtóban, még nem érdekelt, de ilyen elesettnek egy ilyen erős önbizalommal teli embert még sosem láttam… és ez megijeszt!
- Kouyou… maradj! – rántok egy aprót karján, de csak megrázza a fejét, majd megpróbálja ujjaimat lefejteni karjáról. – Nem foglak most elengedni… addig nem, amíg el nem mondod, miért jöttél! Hallani akarom! Mond már el! – utasítom, de szinte egy fél pillanat sem telik el, mikor másik, szabad keze tarkómra simul, hajamba markolva húz közelebb magához. A szívem kihagy egyet, valószínűleg az ijedtségtől. Homlokát enyémnek dönti, lehelete arcomat égeti.
- Engedj elmennem… kérlek, Yuu! – suttogja, majd ajkai arcomat súrolják, végül elhúzódik s gyengéd csókot lehel homlokomra. Lehunyom szemeim, valami olyasmit érzek, amit eddig még sosem. A gyűlöletem hirtelen elszáll, már csak azt érezem, hogy nem akarom elengedni.
- Ne…
- Tokyoban találkozunk!

Ennyi egyenlőre...
Majd... majd jön még a többi része is... Érdekes, hogy többnyire mindegy, mit írok, az sosem tetszik... no sebaj! : )

 Csalódás…


Fáj látnom, mennyit ér ő neked
S én mily keveset
Fáj tudnom, érte bármit megadnál
De értem a felét sem
Fáj éreznem a fájdalmat
Mit őmiatta okozol nekem
Fáj rádöbbennem
Egy senki vagyok csupán neked
Fáj, mikor azt mondod, örök barátok
De szavaid üresek s hazudnak nekem
Fáj látnom, tudnom s éreznem
Mennyire önző vagy velem s mily önzetlen vele
Megbántottál, összetörtél s lassan elvesztesz
Remélem megérte neked!
Megbántottál, összetörtél s lassan elvesztesz
Megérte önzőnek lenned velem? 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Atya ég... ez milyen régi már! *elrohan* Nem vagyok egy nagy versíró tehetség, ezt belátom...
Inkább írok mást... nem nekem való, de ezt szerettem! Vagyis... amire íródott, azt nem... de maga a vers annyira nem rossz... lehetne azért jo is! Nem becsüli túl magát*

Csak egy rövid kis írás... az életemből merítettem, majd átalakítottam kissé! : )

Fájdalom, gyűlölet, kín, féltékenység… ennyi maradt a hajdanán volt szerelemből. Lángolóbb, perzselőbb nem is lehetett volna ez a románc, de csupán ennyi volt. Fájt, égetett, kínzott… és gyűlöletet hozott. Megérte tönkremennünk belé?

Megérte… Érted megérte, Érted, aki mindennél többet jelentettél, aki elhozta nekem a mennyek országát, az én földi Poklom. A Poklot, melyet egy bukott angyal őriz… Te őrzöd és, azóta, Nálad a szívem s a kulcsa, mely örökké elzár a külvilágtól. Szabadon engedsz valaha?
Szabadon… egyszer talán. Ha majd meghalok, kihuny velem a szerelem s eljön a szabad akarat ideje. Ha elmegyek, elszakadok, szabad leszek, nem kínzol többé, nem leszek többé én a felelős a bukásodért… Szerettél valaha?

Szerettél… soha senki ennyi nem szeretett, soha senki ennyit nem adott nekem… akkor miért? Miért dobtál el, miért törtél össze s miért okoz örömet, ha kínozhatsz? Miért vagy ily kegyetlen? Hisz gyűlölsz, miért nem eresztesz el? Öröm bántani engem?

Öröm… s bánat. Szerelem s vak gyűlölet… ennyi maradt Utánad s egy mai napig üresen álldogáló szekrény, melyben a ruháid tartottad… egy polc a fürdőben… egy szabad oldal az ágyamban… egy üres kanapé… egy félig üres lakás… ennyi vagy csupán, ennyi maradt Belőled.

Egy állandóan kísértő kósza árny, valami, amitől nem szabadulhatok, valaki, aki örökké belém égette magát, akinek emlékétől nem szabadulhatok s aki, bár eldobott a mai napig a világot jelenti számomra.

Hisz mindig velem vagy… a másik felem, a színpad másik oldalán… a másik főszereplő életem filmjében… a jó és a gonosz harcában Te győzedelmeskedsz felettem.

Azt mondják a négy főangyal közül, Lucifer volt a legszebb… a Sátán, a gaz Csábítás s minden földi rossz megtestesítője azonban esetemben nem lehet Lucifer… Te vagy az! Te vagy az, ki tönkre tesz s feloldoz, ki sírni lát s vigasztal, ki megtör majd életre kelt, kinek kezében életem s halálom.

Te vagy a Menny, a Pokol, az Élet, a Halál… te vagy a mindenem.

Fanfiction: Nem korhatáros, nem sérül senki lelke. Egy egyszerű kis iromány, inkább lelki tartalma miatt fontos.

Havazik… minden hófehér s könnyeimet sírja az ég. Arcomra lassan ráfagynak a forró könnyek, szinte ki sem látok tőlük. Émelygek, a világ elhomályosulni látszik… megtorpanok, szívem lélekszakadva zakatol, alig hiszem el, ami történt… de megtörtént. Megtettem azt, amire azt hittem képtelen vagyok… elengedtelek.

"- Ez… kérlek, hallgass meg! Én… - de nem hagyom, hogy befejezd, amit elkezdtél… ujjaim ajkaidra simulnak s érzem, selymes bőröd pont olyan, mint mikor utoljára csókoltál… tüzes, forró… de most nem az én csókom ég ajkaidon, nem miattam forr véred ereidben.
- Ne mondj semmit… már megértettem mindent… - elmosolyodom, de nem valós ez a mosoly. Csupa keserűség s fájdalom lakozik a szelíd álarc mögött, de sosem fogod megtudni, hogy mit most mutatok, az nem valóság.
- Kérlek, hadd magyarázzam el! Engedd, hogy… - mosolyom szélesebb lesz, akárcsak a fájdalmam. Gyöngéden megszorítom kezed, s Te azonnal elhallgatsz.
- Nincs, mit megmagyaráznod… tudom, mit láttam, Édesem… de ne aggódj, volt időm gondolkodni és nem bánom.
- Tessék? – szemei elkerekednek, a meglepettség csillan fel a sötét íriszeken.
- Igen, Édes, nem bánom. Amint akkor láttam… elárult mindent…"

Fáradtan támaszkodom a falnak, majd lehunyt szemekkel rogyom a tövébe. Fejem a térdeimen pihentetem. Amint kissé megnyugszom, emlékek s képek lepik el agyam minden szegletét. Felidéződik bennem minden pillanat, minden egyes apró mozdulat…

„Halkan sétálok a folyosón, nem akarok zajt csapni, hisz nem célom, hogy felverjem az egész házat. Amint közeledek a háló ajtaja félig nyitva s nem az a halk, édes szuszogás hallatszik, amit úgy megszoktam. Nem… ez valami egészen más… más a hang, s nem hang, hangok töltik be a sűrű éjszakát. Megtörik a csendet, visszaverődnek a csendesen szunyókáló bútorokról. Halkan, óvatosan lépek az ajtó elé, majd szemem elé tárul az a látvány, amelyre legvadabb álmaimban sem számítottam…
Az ágyon két vizesen összetapadó test, két gyönyörű férfi sziluettje látszik… el sem hiszem, amit látok. Tulajdonképpen fáj már puszta látványuk is, de megbabonáz az a letisztult erő, ami belőlük sugárzik… hófehér bőrükön az izzadtság apró cseppekben csillan meg… a meg-megfeszülő izmok játéka a márvány alatt egyszerűen lenyűgöző… látom, ahogy lehunyt szemekkel Kedvesem testében merül az idegen s Ő élvezi… élvezed minden mozdulatát, tested érte kiállt, szinte sikítja, mennyire vágyja már a kielégülést. Élvezed s nekem fáj… Arcomon lassan indulnak meg útjukon első könnyeim, majd a szám sarkához érve, megízlelem a sós cseppeket. Az ajtónak támaszkodom, szemeim csípik a feltörő érzelmek, alig állok a lábaimon, s ekkor megcsikordul az ajtó. Az idegen irányomba fordítja fejét… mikor meglát, ajkaira gonoszkás, elégedett vigyor kúszik… az idegen nem is annyira idegen, mint hittem. Rég vívtuk már a csatánkat egy olyan kincsért, melyet eddig én birtokoltam… de most győzött, most Övé lett mindenem, legyőzött, elitport… Szemeid megtalálnak a sötétben, rémülten pillantasz rám, de csak megrázom a fejem, behúzom az ajtót s a folyosókon szélsebesen rohanva tűnök el…”

Halkan felnevetek, felidéződik bennem minden együtt töltött pillanat, minden kedves, apró vagy éppen furcsa emlék. Rengeteg minden köt Hozzád, de mégis képes voltam arra, amire azt hittem sosem leszek. Amiről azt hittem lehetetlen… velem nem történhet meg… és mégis.
Most itt ülök a földön, magamba roskadva, zokogva-nevetve…

„- Kérlek, Risa, hallgass meg… ennek nem lehet így vége…
- Igen, Yuu, ennek nem lehet így vége… nem lehet úgy vége, hogy csalódva váljunk el! Láttalak benneteket, boldog voltál… velem nem vagy az! Én nem adhatom meg Neked, amire vágysz, mert csak Ő ismer igazán…
- Nem, Risa, nem igaz… te is tudod, hogy szeretlek!
- Igen… én is Téged, mindennél jobban, de éppen ezért engedem meg, hogy boldog légy! Tudom, hogy már hosszú ideje sóvárogsz utána… látom, hogy nézel Rá… szinte érzem, amit érzel… hallom, amit gondolsz. A szemed megtelik odaadással, büszkeséggel, ha Rá tekintesz… szereted Őt, igazán!
- Risa…
- Ne… - ujjaim ismét ajkain pihennek. Közelebb lépek felhevült testéhez, arcom arcához simul. Talán soha, az elmúlt évben nem éreztem magányosan magam társaságában. Tudtam, hogy velem van, de azt várja, mikor mehet már vissza a biztonságot adó karok közé… mikor ölelheti magához újra azt a Szépséget, melyet szívem legmélyéről gyűlöltem.
Az ajtó halkan, csendesen tárul fel a jövevény előtt, aki először rám tekint, majd Kedvesem tekintetét keresi. Mikor pillantásuk egybe fonódik, akkor értem csak meg igazán… Gyűlölöm ezt a férfit, mégis Ő az egyetlen, akinek az oldalán el tudom képzelni… gyűlölöm, mégis azt kívánom, tegye boldoggá Őt… az egyetlen ember, akivel hajlandó lennék elviselni a boldogságát, az Ő lenne… egy gonosz angyal, egy szépségesen szép férfi, aki nyomorba dönti a lelkem, de boldoggá teszi azt, aki nekem a legfontosabb… abban a pillanatban, hogy belépett s Kedvesem Rá tekintett, tudtam.
Az a férfi, az az ember állt előttem, aki mellett el tudtam képzelni életem szerelmét. Az egyetlen olyan volt, akivel hajlandó lettem volna megosztani Kedvesem… rájöttem, ha kiderülne, szerelmes, csakis Neki hagynám, hogy elvegye tőlem… csakis Neki lennék hajlandó átengedni, átadni szívem legféltettebb kincsét… mert csak vele lehet boldog!”

Arcom az égnek emelem, még mindig veszettül havazik… lassan megtelepednek kabátomon az első hópelyhek. Mosolyogva nézem, ahogy a szövet magába issza az apró kis jégvirágokat, majd nevetve fordulok ismét az ég felé. Arcomra odafagynak a könnyek, de boldog vagyok… sírok s nevetek egyszerre… elvesztettem a boldogságot, de Ő megtalálta a sajátját. Elvesztettem mindent, de Ő legalább boldog. Örökké boldog… elengedtem.

„ – Risa… - húz magához. Szorosan fonja karjait derekam köré, én pedig menedéket keresve hajtom fejem nyaka hajlatába. – Nem akarlak elveszíteni… ígérd meg, könyörögve kérlek, hogy nem hagysz el… nem hagysz magamra… kellesz nekem, nem veszíthetlek el! – suttogja fülembe. Lehunyom a szemeim, karjaim derekára fonom, hátát simogatom.
- Nem veszítesz el… mindig itt leszek neked… csupán kérned kell, s én segítek! De most már valaki más kell vigyázzon rád… valaki más kell megragassza összetört szívedet… - tekintetem az ajtóban ácsorgó férfire téved. – Valaki egészen más…
- Risa…
- Nem… ne sajnálj semmit, csupán azt tetted, amit a szíved diktált! Tudom, milyen érzés szeretni… tudom, hogy szereted Őt, de jól vigyázz, ha nem vigyázol rá, megkeserülöd! Most már Tiéd mindenem… becsüld meg s vigyázz rá halálodig! – miközben a másik férfihoz beszélek, egy pillanatra sem eresztem el Kedvesem. Élvezem, amíg a pillanat tart… élvezem, hogy velem van, hogy még a másodpercek töredékéig magaménak tudhatom. Ám minden perc véget ér egyszer… ahogy ez is…
Kelletlenül húzódom el Tőle, majd néhány centire arcától megáll fejem a mozdulatban.
- Ég veled, Kedvesem! – suttogom ajkai közé, majd egy apró, kósza érintés… egy futó csók s már ki is rohantam a teremből. Hallom, ahogy utánam kiáltotok, de nem érdekel már. Nem fordulok vissza, nem állok meg, már nincsen miért... csak rohanok, futok a hideg éjszakában.”

Kezdek nagyon fázni, testemen már a reszketés oly mértékben eluralkodott, hogy a mobilom sem tudom kihalászni zsebemből egykönnyen… nagy nehezen sikerül, majd tárcsázom az első számot… Chiaki, a legjobb barátnőm… azonnal felveszi, csupán néhány kérdést tesz föl, de azonnal leszűri, mi is történt velem…
Azon az éjszakán valami egészen új kezdődött… új élet, új esélyek…
Demo… ott, akkor éjjel, a hidegben, emlékszem, mi volt az utolsó, amit mondtam, mielőtt testem kihűlt volna súlyosan s el nem vesztettem eszméletem… csupán néhány szót suttogtam…

„ - Ég veled, Szerelmem… - majd dúdolni s énekelni kezdtem… „Hitotsu ni narenu futari”…”


------------------------------------------------------------
Az utolsó befejezett írásom, aminek köze is van a GazettE-hez! Ezt még befejeztem... többet nem valószínű, hogy be fogok az elkövetkezendőkben! T_T
Fájt megírni, de szívből jött. Bár... manapság már igazán nem tudom, nálam mi jön szívből és mi nem! -.-"

This is a journal only in hungarian language and maybe later in german or english. But first of all, it's hungarian. This will be a personal journal, where you can find my writings, photoblogs or anything else.
My english is a bit poor now, because it's early in the morning, I'm just at home and I can't sleep! XD
So, that was my the first entry...

Ez egy többnyire magyar nyelvű blog, később még esetleg írok majd németül vagy angolul, de mindenek előtt magyar lesz. Ez egy személyes blog, ahol az írásaimat, a photoblogjaimat és minden ilyen egyebet találsz.
Nem vagyok jelen pillanatomban túl jó angolból, tekintve, hogy kora reggel van, itthon vagyok és nem tudtam aludni! XD
Nos, ennyi volt az első bejegyzés...