Fanfiction: Nem korhatáros, nem sérül senki lelke. Egy egyszerű kis iromány, inkább lelki tartalma miatt fontos.

Havazik… minden hófehér s könnyeimet sírja az ég. Arcomra lassan ráfagynak a forró könnyek, szinte ki sem látok tőlük. Émelygek, a világ elhomályosulni látszik… megtorpanok, szívem lélekszakadva zakatol, alig hiszem el, ami történt… de megtörtént. Megtettem azt, amire azt hittem képtelen vagyok… elengedtelek.

"- Ez… kérlek, hallgass meg! Én… - de nem hagyom, hogy befejezd, amit elkezdtél… ujjaim ajkaidra simulnak s érzem, selymes bőröd pont olyan, mint mikor utoljára csókoltál… tüzes, forró… de most nem az én csókom ég ajkaidon, nem miattam forr véred ereidben.
- Ne mondj semmit… már megértettem mindent… - elmosolyodom, de nem valós ez a mosoly. Csupa keserűség s fájdalom lakozik a szelíd álarc mögött, de sosem fogod megtudni, hogy mit most mutatok, az nem valóság.
- Kérlek, hadd magyarázzam el! Engedd, hogy… - mosolyom szélesebb lesz, akárcsak a fájdalmam. Gyöngéden megszorítom kezed, s Te azonnal elhallgatsz.
- Nincs, mit megmagyaráznod… tudom, mit láttam, Édesem… de ne aggódj, volt időm gondolkodni és nem bánom.
- Tessék? – szemei elkerekednek, a meglepettség csillan fel a sötét íriszeken.
- Igen, Édes, nem bánom. Amint akkor láttam… elárult mindent…"

Fáradtan támaszkodom a falnak, majd lehunyt szemekkel rogyom a tövébe. Fejem a térdeimen pihentetem. Amint kissé megnyugszom, emlékek s képek lepik el agyam minden szegletét. Felidéződik bennem minden pillanat, minden egyes apró mozdulat…

„Halkan sétálok a folyosón, nem akarok zajt csapni, hisz nem célom, hogy felverjem az egész házat. Amint közeledek a háló ajtaja félig nyitva s nem az a halk, édes szuszogás hallatszik, amit úgy megszoktam. Nem… ez valami egészen más… más a hang, s nem hang, hangok töltik be a sűrű éjszakát. Megtörik a csendet, visszaverődnek a csendesen szunyókáló bútorokról. Halkan, óvatosan lépek az ajtó elé, majd szemem elé tárul az a látvány, amelyre legvadabb álmaimban sem számítottam…
Az ágyon két vizesen összetapadó test, két gyönyörű férfi sziluettje látszik… el sem hiszem, amit látok. Tulajdonképpen fáj már puszta látványuk is, de megbabonáz az a letisztult erő, ami belőlük sugárzik… hófehér bőrükön az izzadtság apró cseppekben csillan meg… a meg-megfeszülő izmok játéka a márvány alatt egyszerűen lenyűgöző… látom, ahogy lehunyt szemekkel Kedvesem testében merül az idegen s Ő élvezi… élvezed minden mozdulatát, tested érte kiállt, szinte sikítja, mennyire vágyja már a kielégülést. Élvezed s nekem fáj… Arcomon lassan indulnak meg útjukon első könnyeim, majd a szám sarkához érve, megízlelem a sós cseppeket. Az ajtónak támaszkodom, szemeim csípik a feltörő érzelmek, alig állok a lábaimon, s ekkor megcsikordul az ajtó. Az idegen irányomba fordítja fejét… mikor meglát, ajkaira gonoszkás, elégedett vigyor kúszik… az idegen nem is annyira idegen, mint hittem. Rég vívtuk már a csatánkat egy olyan kincsért, melyet eddig én birtokoltam… de most győzött, most Övé lett mindenem, legyőzött, elitport… Szemeid megtalálnak a sötétben, rémülten pillantasz rám, de csak megrázom a fejem, behúzom az ajtót s a folyosókon szélsebesen rohanva tűnök el…”

Halkan felnevetek, felidéződik bennem minden együtt töltött pillanat, minden kedves, apró vagy éppen furcsa emlék. Rengeteg minden köt Hozzád, de mégis képes voltam arra, amire azt hittem sosem leszek. Amiről azt hittem lehetetlen… velem nem történhet meg… és mégis.
Most itt ülök a földön, magamba roskadva, zokogva-nevetve…

„- Kérlek, Risa, hallgass meg… ennek nem lehet így vége…
- Igen, Yuu, ennek nem lehet így vége… nem lehet úgy vége, hogy csalódva váljunk el! Láttalak benneteket, boldog voltál… velem nem vagy az! Én nem adhatom meg Neked, amire vágysz, mert csak Ő ismer igazán…
- Nem, Risa, nem igaz… te is tudod, hogy szeretlek!
- Igen… én is Téged, mindennél jobban, de éppen ezért engedem meg, hogy boldog légy! Tudom, hogy már hosszú ideje sóvárogsz utána… látom, hogy nézel Rá… szinte érzem, amit érzel… hallom, amit gondolsz. A szemed megtelik odaadással, büszkeséggel, ha Rá tekintesz… szereted Őt, igazán!
- Risa…
- Ne… - ujjaim ismét ajkain pihennek. Közelebb lépek felhevült testéhez, arcom arcához simul. Talán soha, az elmúlt évben nem éreztem magányosan magam társaságában. Tudtam, hogy velem van, de azt várja, mikor mehet már vissza a biztonságot adó karok közé… mikor ölelheti magához újra azt a Szépséget, melyet szívem legmélyéről gyűlöltem.
Az ajtó halkan, csendesen tárul fel a jövevény előtt, aki először rám tekint, majd Kedvesem tekintetét keresi. Mikor pillantásuk egybe fonódik, akkor értem csak meg igazán… Gyűlölöm ezt a férfit, mégis Ő az egyetlen, akinek az oldalán el tudom képzelni… gyűlölöm, mégis azt kívánom, tegye boldoggá Őt… az egyetlen ember, akivel hajlandó lennék elviselni a boldogságát, az Ő lenne… egy gonosz angyal, egy szépségesen szép férfi, aki nyomorba dönti a lelkem, de boldoggá teszi azt, aki nekem a legfontosabb… abban a pillanatban, hogy belépett s Kedvesem Rá tekintett, tudtam.
Az a férfi, az az ember állt előttem, aki mellett el tudtam képzelni életem szerelmét. Az egyetlen olyan volt, akivel hajlandó lettem volna megosztani Kedvesem… rájöttem, ha kiderülne, szerelmes, csakis Neki hagynám, hogy elvegye tőlem… csakis Neki lennék hajlandó átengedni, átadni szívem legféltettebb kincsét… mert csak vele lehet boldog!”

Arcom az égnek emelem, még mindig veszettül havazik… lassan megtelepednek kabátomon az első hópelyhek. Mosolyogva nézem, ahogy a szövet magába issza az apró kis jégvirágokat, majd nevetve fordulok ismét az ég felé. Arcomra odafagynak a könnyek, de boldog vagyok… sírok s nevetek egyszerre… elvesztettem a boldogságot, de Ő megtalálta a sajátját. Elvesztettem mindent, de Ő legalább boldog. Örökké boldog… elengedtem.

„ – Risa… - húz magához. Szorosan fonja karjait derekam köré, én pedig menedéket keresve hajtom fejem nyaka hajlatába. – Nem akarlak elveszíteni… ígérd meg, könyörögve kérlek, hogy nem hagysz el… nem hagysz magamra… kellesz nekem, nem veszíthetlek el! – suttogja fülembe. Lehunyom a szemeim, karjaim derekára fonom, hátát simogatom.
- Nem veszítesz el… mindig itt leszek neked… csupán kérned kell, s én segítek! De most már valaki más kell vigyázzon rád… valaki más kell megragassza összetört szívedet… - tekintetem az ajtóban ácsorgó férfire téved. – Valaki egészen más…
- Risa…
- Nem… ne sajnálj semmit, csupán azt tetted, amit a szíved diktált! Tudom, milyen érzés szeretni… tudom, hogy szereted Őt, de jól vigyázz, ha nem vigyázol rá, megkeserülöd! Most már Tiéd mindenem… becsüld meg s vigyázz rá halálodig! – miközben a másik férfihoz beszélek, egy pillanatra sem eresztem el Kedvesem. Élvezem, amíg a pillanat tart… élvezem, hogy velem van, hogy még a másodpercek töredékéig magaménak tudhatom. Ám minden perc véget ér egyszer… ahogy ez is…
Kelletlenül húzódom el Tőle, majd néhány centire arcától megáll fejem a mozdulatban.
- Ég veled, Kedvesem! – suttogom ajkai közé, majd egy apró, kósza érintés… egy futó csók s már ki is rohantam a teremből. Hallom, ahogy utánam kiáltotok, de nem érdekel már. Nem fordulok vissza, nem állok meg, már nincsen miért... csak rohanok, futok a hideg éjszakában.”

Kezdek nagyon fázni, testemen már a reszketés oly mértékben eluralkodott, hogy a mobilom sem tudom kihalászni zsebemből egykönnyen… nagy nehezen sikerül, majd tárcsázom az első számot… Chiaki, a legjobb barátnőm… azonnal felveszi, csupán néhány kérdést tesz föl, de azonnal leszűri, mi is történt velem…
Azon az éjszakán valami egészen új kezdődött… új élet, új esélyek…
Demo… ott, akkor éjjel, a hidegben, emlékszem, mi volt az utolsó, amit mondtam, mielőtt testem kihűlt volna súlyosan s el nem vesztettem eszméletem… csupán néhány szót suttogtam…

„ - Ég veled, Szerelmem… - majd dúdolni s énekelni kezdtem… „Hitotsu ni narenu futari”…”


------------------------------------------------------------
Az utolsó befejezett írásom, aminek köze is van a GazettE-hez! Ezt még befejeztem... többet nem valószínű, hogy be fogok az elkövetkezendőkben! T_T
Fájt megírni, de szívből jött. Bár... manapság már igazán nem tudom, nálam mi jön szívből és mi nem! -.-"